SZI (Fotó)blogja: november 2010

2010. november 15., hétfő

Rekviem

Emlékszem régen hetente megnyertem egy lakás árát. Napi két-hárommillió forintot játszottam össze és még telefonos segítséget se kellett kérnem, mert egyszerűek voltak a kérdések. Néha Őskével versengtünk, hogy ki tudja hamarabb a választ megmondani, és csak mosolygott, amikor halkan bevallottam, nem tudom, hogy a válasz „A” vagy „C”. Természetesnek tűnt számomra, hogy ő mindig mindenre tudja a választ, gazdagodtunk, de a végén sose mi lettünk a milliomosok. Akkor ott nem is vágytam rá. A tudományok és a művészetek szeretetét kaptam akkor tőle. Egyszer nevetve mesélte, hogy még szinte beszélni is alig tudtam, de már újságoltam mindenkinek mit „olvastam” abban a lexikonban, amelyiknek űrhajós van az elején.

Sose felejtem el, amikor kíváncsi gyermekként megkérdeztem, mi történt a középső ujjával, hogy olyan furcsa alakja van. „Megharapta egy kenguru” – mondta mosolyogva, és ennyiben is maradtunk. Évekkel később tudtam meg, hogy egy orosz katonai csizma torzította el a kezét vallatás közben. A háború után, egyik este érte jöttek, és csak hat évvel később léphetett be újra a házuk ajtaján. A hazatérésbe vetett hite, a katonai neveltetése, és falusi tanító apjának szigora tartotta életben. Gyerekként megtanult latinul, ami egy rabkórházban az életét mentette meg. Állandó látogatója lett a rabok számára kialakított szegényes könyvtárnak és lassan megtanult oroszul is.

Egész életét folyamatos tanulásnak tekintette. Amit nem láthatott a valóságban, megnézte könyvekben. Gyűjtötte a szépirodalmat, a lexikonokat, de még ponyvát is, hogy tudását átadhassa gyermekeinek és unokáinak, akikkel egyszer majd a televízió előtt ülve lehessen milliomos.

Felnőttként jöttem rá, hogy elkényelmesedtem, és csak kifogásokat keresek, miért is nem tudok elmenni egy koncertre, egy kiállításra. Azt számolom, hogy egy múzeumi belépő ára hány menzai ebédemnek felel meg. Önigazolást keresek, miért is ésszerű a döntésem, hogy nem mentem el színházba. A közhelyes rohanó világunkban sokkal inkább már arra vágyunk, hogy gazdagok legyünk, és megígérhessük magunknak, ha lesz pénzünk rá, megnézzük Picasso-t.

Őske ma egy éve ment el. Tudom, ha most neki panaszkodnék, hogy olyan rossz nekem, és milyen nehéz most az életem, mert valamiért nem tudok elmenni egy kiállításra, vagy olyan sok a problémám… azt mondaná, hogy „az akarat nem kerül pénzbe”, és igaza lenne, hisz annyi nehézség mellett neki sikerült teljes életet élnie.

Gondolok ma (is) Rád.